*eszter-virág

mi lesz holnap, vajon hol marad a nyüzsgő tér, ez a forgatag?

kicsit padlón vagyok, kicsit nem. tépkedem a bőrt a körmöm mellett és néha rám telepszik a kétségbeesés, máskor, más miatt boldog vagyok és hangosan nevetek a váci utcán a kavargó hópelyhek között. megint máskor összekuporodom a héven és a zenémbe temetkezem; esténként, mikor teljes a sötét a szobámban, feltérdelek az ágyra és megnézem újra meg újra a fényeket kint. olyankor látom a gellérthegyet, a színeket, a pirosakat, fehéreket, sárgákat és a rengeteg aranyt és mindig az jut eszembe, hogy az utolsó fények nézd, milyen szépek - s már nem is fontos a lényeg.

pillanatokig mintha végtelenül szabad lennék.

pillanatokig.

na figyelj csak, valmit hoztam neked - 

egy kicsike jót is a rosszak helyett;

a bakancslistámra felkerült az elefánton ülés is. és egy pontot kihúztam. érdekes ez a lista is. az ember életében van pár dolog, amiről azt gondolja, hogy na igen, ezt meg kell tennem... megteszi őket... aztán a halálos ágyán elgondolkodik, és arra jut, hogy mennyi mindent kihagytam. mennyire nem mertem szeretni, amikor kellett és mennyire szerettem arra méltatlanokat. hányszor nem mertem érezni, mert azt hittem, érezni fáj; máskor meg felesleges könnyeket hullattam és gyakorlatilag saját magam törtem össze a szívem. az ember annyi hibát követ el. túl korán vagy túl későn mond ki szavakat; túl hamar tesz meg dolgokat vagy lekés mindent és a dolgok elsüvítenek mellette, mint egy rossz vonat; talán arról szól az egész élet, hogy megvárjuk a megfelelő pillanatot? az éppen-pont-jó időt? amikor nem túl korai, de még sem kései?

és én most várjak? ez komoly?

így újra meg van mentve a bolygó meg az összes naplemente;

én nem tudok várni. nem tudok lesben állni és egy célért üzdeni és minden este azzal feküdni és minden reggel azzal kelni, hogy majd eljön az az idő, az én időm. én erre képtelen vagyok, sajnos.

én egyszer élek, ahogy te meg a szomszéd meg a boltos néni; nekem csak egyetlenegy életem van, limitált széria, gyűjtői kiadás.

és ezt az egyet is ajándékba kaptam. és biztos jó sokszor elcseszem a dolgokat, elvileg ezekből majd tanulni fogok (?).

és mázlim van, azt is tudom. szerencsés vagyok.

élj a pillanatnak. élj a percnek; élj a mosolynak vagy annak, amit akkor érzel, ha a másik megfogja a kezed; élj egy színdarabért, élj egy versért, egy vázányi hervadó virágért. élj a fényekért a gellérthegyen, élj egy blogért. élj egy álomért. élj a következő napért amelyegy teljesen más nap, mint a mai, független, új, és tiszta. élj a naplementéért amit a barátokkal nézel meg. élj a kapolcsi nyarakért és mészi horkolásáért tiszaalpáron. élj a zizegésért, amikor végighúzod a csupasz talpad a füvön. élj a cigarettafüstért, mely mintái történeteket mesélnek el.

én ezekért vagyok;

 

mindig amikor hazafelé menet meghallgatom a hurtöt, azon gondolkodom, hogy milyen érzés lehet leélni egy életet és utána számot írni róla; azt énekelni benne, hogy ez a birodalmam mocsokból; és hogy ha újra tudnám kezdeni mindezt millió mérföldre innen, mit tennék.

vannak számok, amik fájnak. amiktől összeszorul a torkom és arra gondolok, hogy van ebben valami, ami annyira közel hoz minket egymáshoz; hogy mintha johnny cash itt ülne mellettem és játszana a cigarettahamus zongorán. 

amiktől az jut eszembe, hogy annyi mindenem lehetne csak engednem kéne, hogy legyen; és annyi mindent tettem már ami jó vagy rossz vagy semmilyen, de legalább csináltam valamit; és minden, amiről azt hiszem, hogy ismerem, egyszer csak el fog majd tűnni; és x idő múlva már ezek az emberek sem lesznek, akiket szeretek, akik motiválnak, akik a melegséget hozzák az életembe és ez az egész annyira, de annyira múlandó.

és ez az egész mennyire szomorú. hogy egy öregember az egész elbaszott életéről énekel; és pont az az ember, aki fiatalon azt mondta, 'I walk the line'.
és félek.

nem akarok megbánni dolgokat. annyiszor leírtam már,

hogy ha megbánsz valamit, attól az még nem fog megváltozni.

nem tehetünk meg nem történtté dolgokat. egyszerűen úgy kell felfogni az egészet, hogy a dolgok nem véletlenül alakultak így. 

és igen, van, ami nekem is fáj.

hogy marlboro man már nincs velem. hogy elbasztam egy csomó mindent ezalatt a húsz nap alatt, hogy nem becsültem meg eléggé és kellőléppen, amim van. vagyis csak volt.

hogy nekem annyira természetes, hogy van egy albérletem budapesten és egy színvonalas főiskolán tanulok; hogy nem gondolok bele, hogy más sokkal jobban örülne a helyemben.

és az is olyan evidensnek tűnt, hogy bizonyos emberek körül vettek és mellettem álltak. 

elmúlik. vége lesz.

a dolgok sosem a mieink.

az emlékeink a sajátjaink csak; aztán öregek leszünk és azok is hanyatlani kezdenek, végül pedig teljesen eltűnnek.

azt hisszük, minden örökké tart. 

olyan nincs; hogy örökké. minden kilép tőlünk, előbb vagy utóbb. minden eltűnik. a színek eéveszítik élénkségüket; a fotók meggyűrődnek; és végül szépen lassan kikopunk mi is a saját életünkből.

úgy akarom, hogy vége legyen, hogy nevetek közben -

egész konkrétan az agyhúgykő kerülget, amikor kinézek az ablakon, és mit látok? 

h ó e s é s t.

persze, tudom, hogy január eleje van és télen normális a hó és örülni kell neki, mert globális felmelegedés meg minden, de azt hiszem, ma következett el annak a napja, hogy én most bemászok a paplanom alá a macskámmal meg a gerzsonnal és nem vagyok hajlandó kijönni az első olyan napig, amikor a hőmérséklet átlépi az öt fokot.

egyszerűen az van, hogy az én testem nem tartja a hőt és képtelen a túlélésre. igen, én ennyire el vagyok korcsosulva.

úgyhogy találkozunk márciusban.

a másik, ami miatt lefekszem téli álmot aludni, az az európai körutunk gébencével. egyszerűen nem bírok magammal, ha erre gondolok. menni akarok! világot akarok látni! pályaudvaron akarok aludni, megint stoppolni akarok, és hátizsákból élni! akarok hozni kavicsot milánóból és párizsból és fatulipánt amszterdamból! el akarok szívni egy-egy szál cigit berlinben és varsóban és bolhapiacozni akarok brüsszelben! 

és nem bírok várni. egyszerűen úgy érzem, mennem kell, mert mikor, ha nem most? hogyan, ha nem így? kivel, ha nem a gébencével?
és gondolatban körbejárom a térképet (bár az, ami az én fejemben van, nyilván más, mint az originálok, tekintve szegényes földrajzi tudásomat) és látom magam előtt az egészet.

2012 számomra erről fog szólni. na meg a tizenkét fogadalomról az íróasztal felett; hogy megtanulok két ujjal fütyülni és megbocsátani és bocsánatot kérni és a többi. ezzel is haladok ám. mitöbb. lassan egész profi leszek a saját büszkeségem megerőszakolásában.

január végén-február elején megyek secretbeing krisztihez és varratok és remélem elmegyünk a csillagba meg a fecskébe és tudom, hogy kurvajó lesz és ez is milyen hihetetlen, hogy két ennyire különböző és valamiben mégiscsak hasonló ember egymásra talál és mennem a többórás tárgyalások minden nap meg van a masni és satöbbi és tudom, hogy ez az év tényleg az enyém lesz.

mert európa vár; mert a rendező velem van; mert van egy retardált macskám, pont olyan, amilyet mindig is akartam; mert budapesten vagyok és bkf-es vagyok és büszke vagyok rá; mert bár elhagytam a drámait, a drámai nem hagyott el engem; és azt hiszem, ezeknél nem is kell több. más jóval több mindennel boldogtalanabb; megint más sokkal kevesebbel is boldogabb, mint én.

de én csak én vagyok.

gondolkodom a következő tetováláson. fannival múltkor átvettük a a fél angol szösszenetszótárat, én meg mindent vissza tudtam vezetni a stay strongra. ugye ott a believe; de számomra a hit is benne van abban, hogy erős legyél. azon a noisettes-szövegen is gondolkodtam, hogy you know the stripes on a tiger are hard to change; nem is tudom, miért, egyszerűen imádom ezt a részt. a csíkok a tigrisen nem változnak. rajtam nem változtak. a lényem minden egyes esemény ellenére még ugyanaz mert belül mélyen az ember ugyanaz marad. na és a show must go on - de ez megint benne van a stay strongban, mert ha erős vagy, tudod a dolgokat ugyanonnan folytatni. aztán ott van az if you don't live for something you'll die for nothing, de ez meg túl hosszú... na és a life is too short? meg a courage. mert bátornak tartom magam. ha már faszagyerek nem vagyok. és impregnable. legyőzhetetlen.

azt tudom biztosra, hogy amikor ott ülök majd a szalonban, tudni fogom. biztos leszek benne. és azt is tudom, hogy jól fogok dönteni.

most boldogság van. öröm és boldogság.
a vizsgáknak vége; kiganéztam a szobámat (timi: ' van padló? ' és ' mikre képes egy pasi...'), esténként a fényeket nézem és sarah blaskot hallgatok és magam alá húzom az otthonicsizmás lábaimat és dédelgetem a kávésbögrét a kezemben.

viszont van egy üres hely mellettem. sajnos elveszítettem egy barátot, akit nagyon szeretek, és egy olyan dolog miatt haragszik rám, amiről nem én tehetek. sajnos a szív már csak ilyen.

de rengeteget tűnődöm ezen és néha tarkón csapnak a miértek és nagyon jó lenne, ha mindezt elmondhatnám neki személyesen.
hogy hiányzol. és gyere vissza kérlek és ne csináld ezt. és szeretlek. és te vagy marlboro man én meg ld lady és ld ladynek nincs kedve egyedül, marlboro man nélkül ld ladyskednie.

és nem is tud ld lady lenni.

ma a rendezővel a duna-parton ücsörögtünk a mínusz tizenöt fokban; kérdeztem is, hogy nem lett volna kedved esetleg tegnap itt dekkolni, amikor úgy nyolc fokkal melegebb volt?

a kérdést nyitva hagytuk. megpróbált megtanítani kacsázni. hagyjuk...
és találtam két összeillő követ, amik együtt egy szívet tesznek ki. hát igen, mindketten a romantika hű szolgái vagyunk, úgyhogy el is tettük őket...

ezen is gondolkodtam nemrég. tényleg igaza van a mariannak, minden okkal történik, és valószínű ezért olyan fura az egész életem mostanában. kapcsolatból ki, válság így meg válság úgy, szerelem első látásra, fények, kávék, cigaretták, tanácsok, rosszindulatú megjegyzések, születésnap, levelek, amelyekre nem kapok választ, és levelek, amelyeket nem merek elküldeni; duna-part; szívecskés takaró, és hát... hát ez van. üdvözöllek az eszter életében.

már félretettem 490 forintot a nyári európai körutunkra gébencével; tudniilik venni fogunk interkont vonatjegyet, amivel át tudunk utazni hágán, berlinen, brüsszelen, amszterdamon és mindenhová, ahova el tudunk jutni egy hátizsákkal. nagyon várom.

hiányoznak a kapolcsok, a stoppolások, a cili néni kocsmája; a lelkes igénytelenség, ahogyan a lábkörmöm alól piszkáltam ki a négynapos koszt a sátor előtt cigizve; na ez kéne megint hogy egy kicsit újra megtaláljam a régi esztert akit valahol otthagytam szentesen vagy vigándpetend és kapolcs között.

és eszembe jut, hogy tizenkilenc vagyok. hogy már csak tizenegy évem van karrierre, férjre (?), amszterdami tetőtéri garzonra, a mopszra, a vespára és a nancy nevű lányomra (akit a nagymamám után neveznék el). és arra gondolok, hogy iszonyatosan öreg lettél, meyer. hogy már nem tizenhat vagy a kék converse-ben hanem minden reggel hévezel és a fagyott ujjaid a kabátzsebedben melengeted; és foltos a kezed mert a tíme haját fested és a halászban a jézus-feszület alá ültök az annával és a fannival és fél éve még nem voltak foltok a kezeden, nem volt hév, nem volt halász, se feszület se anna se timi se fanni és minden nap úgy keltél fel, hogy most a vége jön és nem fogtad fel, hogy egyszer tényleg vége is lesz, nem lesz már szentes, szeged, nem lesz volán, nem lesz mészi és marietta és vágner és gyűlölt matematika; és csak most tudtad meg igazán, hogy minden napod csak egyszer van és később mennyire vissza fogsz sírni mindent, minden egyes metrójegyet és cigarettacsikket és hazsnált szalvétát; minden egyes elmentett piszkozatot és ki nem mondott dolgot; minden egyes csókot amit nem tettél meg és minden egyes ölelést, amit hiába adtál; minden egyes barátot aki mégsem volt barát és marlboro mant akit csak elengedtél; minden egyes olyan percet amikor nem becsülted meg, hogy mid van, se a homi macskádat, se az életedet, pedig neked olyan csodálatos van; és minden egyes lábnyomot amit a hiábavalóság aszfaltján hagytál

és akkor a mostani énem szólhatna neked, hogy

na látod bazmeg, én megmondtam neked előre;

a rendező csak annyit mondott, sokáig akar maradni.

nem félek. 

gy, mint gyávaság

azt hiszem, félek. 

megismersz valakit, és teljesen felborul minden.

az egész csillagrendszered, amiről azt hitted, stabil és a sajátod és az örvények és a meteorok mindig ugyanazt az útvonalat járják; aztán leül veled szembe valaki, amikor túl vagy egy szakításon és ötven évre való bonyodalmon és rágyújt a kék bondjára és veszi az élcelődésedet és csapós gyújtója van; és megnevettet és nem is tudod, mi van; aztán úgy randiztok, hogy negyed 11-kor találkoztok és reggel hétig beszélgettek és a kocsmák már zárnak de ti körbejárjátok fél pestet a pislákoló lámpák alatt a körutak nedves aszfaltján; és kockás sálak és dorian gray és összefirkált falak és astoria és meg kellene értened, hogy boldog vagyok és nem is tudom, te talán igen, de az érzelmek teljesen lesokkoltak és nem számítottam erre, azt hittem, egyedül leszek egy jó darabig, erre jön a Rendező és teljesen keresztülhúzza a számításaim és tényleg nem terveztem ezt, fogalmam sincs, miért történt, de marianna karjára is az van tetoválva, hogy everything happens for a reason és tényleg, vagyis valójában? tenném fel a kérdést és jelenteném is ki egyszerre ezt, mint tény, bizonyára oka volt, és nem szeretnék néhány nap múlva a hideg nedves aszfalton feküdni a fájdalomtól mint valami papírzacskóból kirázott hulladék és remélem, nem is fogok és több ilyet akarok, mint amikor a rendező vette le a pénzét az otp-ben és elkezdtem vele üvöltözni, hogy te nyomorult szemétláda, már megint ahhoz a rohadt ribanchoz mész és viszed neki a pénzt? mire rávágta, hogy de édesem, mi már tök régóta nem is vagyunk együtt, hát miért nem érted, én meg kiviharzottam a várakozó emberek között és hátraordítottam, hogy soha a kurva életben nem akarlak látni te utolsó mocsadék, ő meg az értetlen tekintetekre széttárt kézzel kijelentette, hogy nőők! és nevetve kijött és a nyakába ugrottam ott, a bank előtt az utcán a kirakatok és a fények és a kígyózó cigarettafüst között.

igen, egyszer nagyon szerettem volna ezt. hogy legyen valaki, akivel lehet ezt. és most van, és félek, kicsit vagy nagyon, néha változik és néha a rendező az egér máskor meg ő a macska és engem kergetnek; biztosan furcsa ezt olvasni meg minden, főleg hogy secretbeing kriszti végigasszisztálta az egészet és feljött hozzám és életem legfurább napjaiba csöppent bele; mint valami többfelvonásos dráma-tragikomédia-valami, egy ilyen hibrid, igen, üdvözöllek eszter világában, ahol tükröződik a padló és mindenhol szív alakú pocsolyák és zongoraszó. 

isten hozott.

maradj sokáig!

  köszöntem szépen, akkor én inkább magam mögött hagyok mindent

így 19 évesen magam mögött/magaménak tudhatok...

először is, 19 évet és 1 napot

1 blogot

1 fantasztikus oldalt

1, a fantasztikus oldalhoz tartozó fantasztikus szerkesztőtársat

1 albérletet

1, az albérlethez tartozó, nővéremnek minősülő lakótársat

1 kicsit fura macskát

1 fiúbarátot

39 pár cipőt

1 mészikét

1 petrát

1 mariettát

1 petit

1 fannit

1 szegedi, és

1 pesti bérletet

1 ideiglenes diákigazolványt

1 szakszervezeti seggberugdalót (cézénagy eszti)

2 befejezett iskolát

2 tejfogat

0 szál cigarettát

1 darab fiútestvért

1 üveg pezsgőt

0,5 kg kenyeret

5 darab függőben lévő problémát

kb 50 liter kisírt könnycseppet

59 kg-ot

5 év masszív blogolást

359 születésnapi köszöntést-kiírást-smst-üzenetet

2, kórházban hagyott mandulát

2 állampolgárságot

2 útlevelet (1 sasos és 1 címeres)

2 kulcscsomót

kb 5-600 db könyvet (ennek fele pöttyös könyv. gyűjtő vagyok)
0 mopszot

57, ismerősöktől kapott mopszos képet-videót-bármit

1 fényképezőgépet

2 szekrénnyi ruhát

1 laptopot

1 telefont

kb 85249728364965 fura sztorit

1 igazi osztályt

3 várost

1 kollégiumi ágyat

1 kollégiumi szobát

1 örökosztályfőnököt

1 guriga westendből hozott wcpapírt (csúnya, de igaz)

3 kollégiumi szobatársat

4 db bögrét

9 országot

2 kontinenst

ezen kívül még érzelmeket, elmúlt szerelmeket, megszakadt barátságokat, használt busz-és vonatjegyeket, bozonyítványokat, ellenőrzőket, töltőtollpatronokat, tankönyveket, kinőtt és elajándékozott ruhákat-cipőket, kis használhatatlan bigyókat, blogbejegyzéseket, hozzászólásokat, ismeretségeket, végigtáncolt éjszakákat, elszívott cigarettákat, kifogyott öngyújtókat, kupak nélküli fogkrémtubusokat, körömlakkokat, szempillaspirálokat, lejárt újságokat, nyarakat és teleket, megivott kávékat, plüssállatokat, álmokat, amik valóra váltak és álmokat, amik nem, néha eltűnő ambíciókat, perverz ragaszkodásokat, egy amerikai apát és egy szett amerikai nagyszülőt és egyéb rokonokat, betört körmöket, szétszakadt tornacipőket, frottírzoknikat, praktikus és kevésbé praktikus dolgokat, megnézett sorozatokat, verseket, amiken sírtam és verseket, amiket utálok, több ezer utazott kilométert, repülőről lenyúlt hányózacskókat, baglyos nyakláncokat, a világ legszebb dolgai-feliratú dobozomat

és egy csomó olyan dolgot, amit már elfelejtettem

és egy csomó olyan dolgot, amit viszont sosem akarok elfelejteni

zene elindít. lélek felkészít. agy kikapcsol. olvas.

végtelenség.

eleve milyen hosszú szó; négy szótag. súlyos szótagok ezek. olyan szótagok, amiket az ember nem mondhat ki csak úgy, kénye-kedve szerint. a végtelenség az olyan, mint a szeretlek és az örökké. majdnem tabu. majdnem kimondhatatlan.

osztályom 2009-től a végtelenségig-

ezt írta szuszu abba a bizonyos határidőnaplóba.
valaminek a része vagyok a végtelenségig.
bármennyire is megható, megrázó, felkavaró, valahova mégiscsak tartozom. akármennyire akartam és akármennyire nem akartam, ott vagyok azon a tablón. ott van az aláírásom abban a füzetben; ott van a nevem azon a listán. ott vagyok a képeken - néha félig háttal, néha nevetve -, és ott vagyok néhány szívben is. és ez jó.

furcsa volt végignézni a többieken. janka biológusnak tanul. mészi szolnokon van; vivike szabadbölcsész. teó tervezőgrafikus lesz.
viktor táncos. laura és nándi színművész; bibi közjegyző. réka tanítani akar. bókuci pécsett van.
szóval ott ültünk mi, nagy reményekkel a nagybetűs élet és a még nagyobb betűs jövő előtt; mi, májusban érettségizettek; mi, akik félév után találkoznak először.
mi; szegedről, pécsről, szolnokról, budapestről.

arra gondoltam, hogy vajon hatvan év múlva is ilyen lesz majd?
fogunk-e emlékezni majd a drámais indulóra? elkártyáztam a gyönge szívem, suhogasd meg a szoknyám, hajnal - és hinni fogunk-e majd benne? érteni fogjuk-e még a szöveget? és a legfontosabb - érezni fogjuk-e? hogy 's ha lebukik fejem, és úgy zokogok, haloványul bennem a bánat - veretik körülöttem az ősi dobot, szaladok, hajnal, teutánad'? fogjuk-e még úgy énekelni ezt a generációkat összekapcsoló, szívbemarkoló dalt, ahogyan azt kilencedikben megtanultuk? egymást ölelve, egymás kezét fogva, zokogva?

úgy, ha fájt, úgy, ha örültünk?

és hatvan év múlva hiszünk-e még az osztálydalunkban, amit nándi írt? amit a búcsúdarabunkkor énekeltünk? hiszünk-e majd benne úgy, ahogyan akkor; amikor ott álltunk a művelődési házban, és szuszu elmondta, hogy küzdjünk és bízzunk? és mi fogtuk egymás kezét,

és a reflektorok alatt zokogtunk? és énekeltük, hogy üres zsebbel jöttem, valamivel több lettem... az egyik ajtón beléptem, a másikon kilépek... és a közönség tapsolt és sírt. 

akkor, addigra azt hiszem, mindannyian szerelmesek voltunk egy kicsit egymásba. az volt a mi katarzisunk; a négy év katarzisa.

a mindenségélményünk. akkor éreztem azt, hogy vagyok valahol, valaminek a része, valami öröknek és megsemmisíthetetlennek.

és ez az enyém marad. bárhová is megyek, és bárkikkel is találkozom majd. ez nem függ az arany marlborótól, sem a szürke ld-től. nem függ sem a terney béla kollégiumtól, sem óbudától;

sem szentestől, sem szegedtől.

egyszerűen tőlem függött, ahogyan tőlük függtem.

mindig őszintének lenni
felemelt fővel járni
tudom, nehéz -
de én legalább megpróbáltam...

gyűlöltelek. szerettelek. megvetettelek, sajnáltalak, imádtalak titeket. függtem tőletek és függtem magamtól. tartoztam hozzátok és voltam egyedül köztetek. el akartam mondani és nem mondtam el; nem akartam elmondani és elmondtam a Titkot. hogy nem vagyok semmi Nélkületek. hogy nem leszek semmi sem Nélkületek.
így hát magammal vittem egy kicsit Tőletek. Belőletek.

épp annyit, ami fáj, de mégsem; épp annyit, ami nem csupán csüggedni enged, de felállni is ösztökél. éppen annyit, amennyit elvihettem.
és sokkal, de sokkal többet annál, mint amit én adtam Nektek.

ezt a bejegyzést szurmik zoltánnak ajánlanám.
2009-től a végtelenségig.