*eszter-virág

... szóval létrehoztam a saját facebook-oldalamat. nem azért, mert akkora celeb, vagy miafasz lennék, hanem mert érdekelnek azok, akik olvasnak.

szóval örülnék, ha rákattintanál. ha írnál. meg ilyesmi.

mert te tudod, ki vagyok én - én viszont nem tudom, ki vagy te.

              http://www.facebook.com/eszterviraglelekreszlet 

                                                                most már megtalálsz

                                                                              itt (is)

little darling, it was a long cold lonely winter;

azt hiszem, ennek az egésznek már ideje volt.

az egyik nap ültem a muffinos kávéscsészémmel a kezemben és meredtem ki a konyhai ablakon, pelyhes egy darabig nyervogott mellettem, aztán felugrott az ölembe, és a háttérben az mr2 ment - és rájöttem mindenre.

azt hiszem, felébredtem; rájöttem, hogy vége ennek a kábító kétségbe esésnek, ennek a szürkeségnek, ami átmenetileg rátelepedett a szememre, a fülemre, és csak akkor hagyott békén, ha voltam valakivel.

felráztam magam.

nagy levegőt vettem, és tudtam, hogy vége van a kimerültségnek, igen, lelkileg is ki lehet merülni. vége van annak, hogy gyűlölöm a blogot, hogy a falhoz csapnám az életem, és két lábbal ugrálnék rajta. 

little darling, it feels like years since it's been here;

eltelt ez a fél év. valamivel több lettem, valakikkel kevesebb.

megtanultam, hogy sosem lehet elég keménynek lenni; hogy sajnos a mai világban nincs olyan, hogy anyagi biztonság, és hogy a legváratlanabb pillanatban képesek azok cserben hagyni, akiktől sosem várnád.

megtanultam azt is, hogy igenis megéri hinnem a barátságokban; hogy igenis tudok szeretni és igen, a szerelem hihetetlen, nélkülözhetetlen és remélhetőleg tovább tart majd, mint ahogyan fel tudjuk ezt fogni.

megtanultam, hogy sokszor pont azok lesznek a hozzád legközelebb állók, akikről egy éve nem is gondoltad volna, hogy beszélni fogtok valamikor; hogy amikor feladnád és tényleg azon gondolkodsz, hova tudnál lelépni, hogy mindent hagyj a fenébe, ezek az emberek megjelennek a semmiből és nem engedik, hogy szó nélkül hátat fordíts mindannak, amit eddig felépítettél.

csak azt sajnálom nagyon, hogy nem mindenkinek vannak ilyen angyalai.

ez kicsit olyan, mint a köszönetnyilvánítás a könyvek végén;

először is, krisztina, neked szeretném megköszönni, hogy a hónapok folyamán a barátommá váltál. mert igen, én a barátomnak tartalak téged, pedig nem szeretek ezzel a szóval dobálózni. de bármi van, akkor téged kereshetlek, és remélem, tudod, hogy te is engem. ezen kívül összekötnek minket közös emlékek, a pezsgő, budapest, békás, nyúl, győr, hév, metró, villamos, busz, bőröndök, táskák, háda, cigaretta, írás, nevetés, humor, könnyek, mint egy rossz szappanoperában.

nagyon köszönök neked mindent.

ésazábel;
amikor rájöttem, milyen rövid idő alatt mennyire fontossá váltál számomra, bepánikoltam. nem hívtalak, nem kerestelek, és elkezdtem menekülni. mennyire buta voltam... : ) szeretem, hogy vagy. szeretlek. 

ezt már annyiszor mondtam neked, és még sokkal, de sokkal többször fogom. talán meg is unod majd. de tudom, hogy nagyon, nagyon messze lesz az még, hogy mi megunjuk egymást. ebben biztos vagyok.

örülök, hogy egy ilyen ember, mint te, tud engem szeretni; és hogy veled lehetek.

akkor is, amikor mérges vagyok és hülyeségeket beszélek.

szivecske.

here comes the sun - and i say it's all right;

19 éves vagyok. van 65 pár cipőm, egy albérletem, és a tímeával lakom együtt, aki lassan olyan, mintha a testvérem lenne. televíziós műsorkészítőnek tanulok és jakupcsek és born hiénának hívnak, és tudom, hogy látják, hogy keményen dolgozom. magyar tévés akarok lenni, a közszolgálatnál. tudom, hogy hosszú út áll még előttem, de nem riaszt meg. tudom, hogy sokáig még kávét fogok főzni, de én szeretem a kávét. és szeretem az mtv-s stúdiózásokat, szeretem a lámpák melegét, szeretek plusz két órát bent maradni a rózsában annával, ádámmal és dorcival és adásmenetet írni. szeretem a szakmát, amit tanulok. 21 évesen diplomás leszek. és előttem van az egész világ; és tudom, hogy soha, soha nem fogom feladni. mert nem fogják hagyni sem a barátaim, sem a bennem lévő több ezer tonna elhatározás.

nagyon jó lenne, ha több fiatal látná így a világot.

azt veszem észre, hogy az emberekben egy részében nincs meg az a valami, ami engem hajt előre. hogy csak sodródnak az árral, és nem látják, hogy ez mennyire szar. csak egy életünk van. és ez az élet arra hivatott, hogy álmodjunk, hogy merjünk álmodni, méghozzá nagyokat, és merjünk elindulni olyan utakon, amikről tudjuk, hogy nehezek, de az álmainkhoz vezetnek.

minden napot meg kell tölteni tartalommal.

érzelmekkel, tapasztalattal, gondolatokkal.

mert minden egyes nap egyedi, utánozhatatlan, megismételhetetlen.

és nem akarom később azt érezni, hogy életem felét hiábavalóságokra vesztegettem el. hogy feleslegesen gyűlölködtem és panaszkodtam és túl hamar adtam fel dolgokat és nem álltam ki magamért akkor, amikor kellett volna.

vagy megtagadtam azt, aki vagyok, azt, amit képviselek.

és én önmagamat képviselem, mert mást nem tehetek.

és ezt nem szabad elfelejtenem.

és nektek sem.

visszatértem!

ma van egy éve.

ma van egy éve annak, hogy a 12.d utoljára állt együtt színpadon.

mi, most, így együtt.

mi, akkor, úgy, együtt.

fogtuk egymás kezét, és a fények kigyulladtak.

mondottam ember - hallottuk szuiszut - küzdj, és bízva bízzál...

és belekezdtünk a dalba.

hogy üres zsebbel jöttem, valamivel több lettem.

emlékszem a refrénre is. mindenre emlékszem.

körülöttem zokogtak az emberek, és egyszerre fogtuk fel,

hogy ennek akkor itt most vége lesz. ezzel a pillanattal.

persze nem akkor rögtön lett vége, mint amikor megfontoltan kettévágsz egy filmdiát.

hivatalosan néhány hónap múlva lett vége, nem hivatalosan pedig...

nos, majd. majd valamikor. amikor annyira öregek leszünk, hogy nem fogunk emlékezni magunkra sem. vagy nem tudom.

talán nem lesz vége.

talán minden egyes újabb buszjegy, minden utazás, minden bőrönd, minden borosüveg, minden buborék, minden papírfecni erről szól.

hogy a jó dolgokat nem szabad elfelejteni. kicsit el kell, különben nem férnek el az újabb jó dolgok, de teljesen tilos.

  és én arra gondoltam akkor, hogy ezt így lehet?

bebizonyítottam, hogy lehet.

néha úgy érzem, hogy tényleg csak bizonygatok dolgokat és azért vágok bele mindenbe, hogy megmutassam, hogy igenis, ezt lehet.

ezt lehet, basszameg, csak akarni kell. csak követni. 

365 nappal ezelőtt nem tudtam semmit.

semmit sem az égvilágon.

nem tudtam, hogy néhány óra múlva szingli leszek; nem tudtam a ballagást, a szakadó esőt, nem tudtam a most múlik pontosant, nem tudtam a bankettet, nem tudtam szanazugot. nem tudtam a pezsgőt, nem tudtam a homokot, nem tudtam a naplementét. nem tudtam a záport, nem tudtam bibit, a stoppot, mészit, a babszedést, nem tudtam kapolcsot, nem tudtam rékát, nem tudtam a felvételit, nem tudtalak téged, drága-gyűlölt budapest, nem tudtam bencét, nem tudtam, hogy kétezerkilenctől a végtelenig, nem tudtam a nem tudást, nem tudtam marlboro mant, nem tudtam a macskát, nem tudtam ábelt, nem tudtam a tejeskávékat a büfében és a kivilágított margit hidat, nem tudtam a mávot, nem tudtam a ne féljt, nem tudtam krisztinát.

nem tudtam én semmit sem.

x, y és z

vannak ezek a dolgok, amiket cipelsz magaddal, mint valami hülye bőröndöt. és nem az emlékeimről beszélek, amit szép, barna alapon mályvaszínű rózsás bőröndbe szánok, aminek rézzel lekerekített sarkai és fogantyúja van.

én a rád csimpaszkodó undok kis lélekfoszlányokra gondolok, amik nem akarnak eltűnni, nem mutatnak hajlandóságot az elmúlásra, nem tudsz velük semmit sem csinálni. derűs napokon kevésbé látszanak, máskor viszont meglapulnak az árnyékodban, és sarkadban loholva susognak a füledbe, hogy emlékszel...? emlékszel...?

én ezeknek a kis micsodáknak maximum egy kopott kék sporttáskát szánok, tudjátok, a ronda, susogós fajtából, kis színes emblémákkal és akadozó cipzárral.

szóval viszem ezt a csomagot. általában letagadom. 

általában nem veszek tudomást róla.

csak tudjátok, néha így bennem van, hogy egyszer, egyszer kellene felszámolni ezt az egészet.

hogy fogni a telefont, beütni x számát (tisztán látom magam előtt a billentyűket) és elmondani neki, hogy nagyon hiányzol.

nem tudom, miért, mert szar alak vagy, és megbántottál.

de minket összeköt az élet. bármilyen közhelyes is. és nehéz, mert gyakran eszembe jutsz, pedig én igazán nem akarok rád gondolni. meg sem érdemled. megvetlek.

és általában azt kívánom, hogy essen le egyszerre az összes lábujjkörmöd, vagy üsd be a legkisebb lábujjadat a komód sarkába. 

írni egy levelet y-nak.

hogy egyszer, csak egyszer fognád fel, hogy a dolgok nem így mennek. hogy nem óhajtok minden egyes pillanatom miatt feszengeni és mindent átgondolni, megforgatni, kielemezni. én rohanni akarok, sodorni magammal az életemet, engem nem zavar, ha a kimondott dolgok szarul hangzanak. engem nem érdekel, ha kisebb a cipő fél számmal, és nem izgulok azon, hogy berobbanok ide meg ide és felfordítom a dolgokat. kérlek, értsd meg, hogy én ilyen vagyok.

és ha elfogadod, akkor akár meg is próbálhatnál szeretni így.

és z, én nem írok semmit sem magamra.

rengeteg időm van.

csak nem bírom a tavaszt; egyszerűen megviselem saját magamat.

egyre kevésbé bírom az összezártságot eszter-virággal.

kaparom a falat, mártogatom a kekszet az ízesítetlen teámba, vedelem a kávét, cseszegetem a macskát, és sírva csapkodnám magam a sötétbarna parkettámhoz, hogy én ezt nem bírom.

de nem tudom megmondani, hogy mit nem bírok.

hogy felhúzom magam hülyeségeken, hogy a barátom exei biztosan intelligensebbek voltak nálam, meg szebbek; random levágom a hajamat, és elsírom magam, ha eszembe jut az öcsém; dmx-szel a fülemben futok és érzem, hogy a düh fortyog bennem és egyedül akarok lenni de közben másokkal akarok lenni és szeretem magam és gyűlölöm magam és az arcom leszakad a felháborodástól, mikor hozzá, sőt, hozzám nem értő suta emberek megkérdeznek tőlem ilyeneket, hogy én már láttam párszor a blogodban, hogy te nagyon depressziós vagy, nem? és fogamat csikorgatom ilyenkor, hogy ez egy blog, és igen, itt is kiborul ám a bili.

ez ugyanez, amikor a kretének nem akarják elhinni, hogy igazi a szempillám, és abban a megalázó helyzetben találom magam, hogy bizonygatom egy vadidegen embernek, hogy neeeem, ez komoly, ez tényleg a sajátom! -- és ki más keveredne ilyen helyzetekbe, mint én? mégis, ki járt már úgy, hogy a héven a vele szemben ülő pasi, aki a sebes kezét kapirgálja, odadugja az orra alá az oszló mancsát, és megkérdezi, hogy szerinted is fura szaga van ennek a sebnek? most komolyan, én már nem tudok mit tenni.

isten egy tizenkilenc éves vicce vagyok.

az a rettenetes, hogy én mindezt leírom ide, és nagyon kevesen fogják megérteni. csupán azért, mert nagyon kevesen ismernek az olvasók közül; nagyon kevesen láttak engem olyannak, amilyen vagyok, mert ami azt illeti, közel sem vagyok ilyen jófej és kedves, mint amilyennek itt tűnök. mostanában úgy nézek ki, mint egy narkós szociális munkás, remeg a kezem a koffeinért, a legolcsóbb cigit szívom, és szerintem szar gazdája vagyok a macskámnak. hát itt tartunk most. azt hiszem, mintha kezdenék lecsúszni, mindig ezen poénkodtunk marlboro mannel, akkor még nem volt ez, mint most, hogy állandóan veszélyeztetve érzem magam, hogy ülök a stúdióban és amíg leadom a felkonfot, lepereg a szemem előtt az életem, rettegek és szerelmes vagyok abba, amit csinálok; és mindezt nem tudom kulturáltan elmondani.

az otthon itt van, ha jössz mellettem

még ha nem is nézel rám;

azt hiszem, nekem rengeteg otthonom van.

és ez nagyon jó. és tudom, hogy szeretnek. vagyis érzem.

és azt érezni hogy szeretnek, hihetetlen.

korábban akartam ezt, nagyon. ragaszkodtam hozzá.

most már nem. néhány éve már nem érdekel.

most már az érdekel, hogy akit én szeretek, az jól van-e, hogy érzi magát a lelke, igényel-e este tizenegykor almás teát, cigarettát, ölelgetést. ilyesmik foglalkoztatnak.

most ott tartok, hogy fogalmam sincs, ki vagyok.

a héven kemény csaj vagyok, és nem érdekel, ha a gettó jellegű tizennégy éves leánykák csúnyán merednek rám a keresztes tetkót viselő pasijuk hóna alól. 

a főiskolán is kemény csaj vagyok, vagy mi.

ez a dolog, tudjátok, amiről már annyit pofáztam, na, ez még mindig hajt, nyom, tol engem előre. örülök, hogy bírom szusszal.

azt hiszem, anyukám büszke lenne rám.

várom a következő 365 napot.

                              a boldogság?

                                       ábeléseszter - eszterésábel

 

hát sodor az élet tovább magával, napokon, hónapokon, éveken keresztül.

buszjegyek és cigarettásdobozok; blokkok és kávéscsészék; tetoválások, pezsgő, csokoládé; vonatjegyek, bérletek, igazolványok; ruhák, cipők, táskák, sapkák, kalapok, kesztyűk, brossok; szempillaspirál és gyümölcsös szájfény; hajnali hazasétálás a kis házak között és úgy egyáltalán, nyúl, győr, budapest, szeged, szentes - csak kis szeletek a világból és mégis teli vannak fényekkel, emlékekkel, illatokkal, érzésekkel. lényeggel.

nem óhajtom tovább pazarolni olyan emberekre az életem, akik lehúznak. akik meg vannak győződve róla, hogy nekik mindig minden sokkal szarabb, és képtelen felfogni, hogy bizonyos dolgokat nem lehet összemérni. nekem nincs időm ilyesmikre. nekem nincs kedvem mások negatív meglátásához; azt hallgatni, hogy szerintük milyen szar az élet, milyen szar minden nap, milyen szar, hogy azt kell csinálniuk, amit csinálnak, milyen szar, hogy benne vannak ebben az egészben.

and all the cigarettes i have never smoked

and all the letters i have never sent

pedig az élet olyan, mint a gyurma. 

mármint megkapod, valahogy, valamilyen formában, vagy fogalmam sincs, és akármit ki lehet belőle hozni.

a lehetőségek egymást követik, csak észre kell venni őket.

egyszerűen csak menni kell. valamerre.

nem toporoghatunk egy helyben, mert az élet annál jóval rövidebb és fontosabb. nem állhatunk meg, nem tétovázhatunk, mert akkor olyan dolgokat veszíthetünk el, amiket később siratni fogunk.

és ez független attól, hogy new yorki bróker vagy, esetleg lillafüredi biológushallgató, vagy nyúli sajtótechnikus.

és persze, tudom, nem mindenki olyan, mint én.

másokat nem hajtja ez a valami annyira előre, mint engem.

én mindig mindenhova beesek, viszem a káoszt magam után meg a jellegzetes vattacukorillatot és lesodrom a dolgokat a polcról a táskámmal és rendkívül gyorsan hadarva elmondom, miért is vagyok itt, közben az egyik kezem gyújtó után matat, a másikkal a dobozt nyitom ki, a hajam össze meg vissza kunkorodik és váratlanul felnevetek mert mégiscsak annyira csodálatos ez az egész és én annyira szeretek élni és akárhányszor feladnám vagy esik kint a hó és utálom az egész világot és felidegelnek az ostoba, jellemtelen, sunyi emebrek, mégiscsak eszembe jut, hogy mennyire szép a mindenség és mennyire örülök, hogy itt lehetek és hogy még van minimum ötven évem, és kiélvezek minden percet és pillanatot és léptet mert minden egyszeri és felejthetetlen és egyedülálló.

az a fél szív még mindig visszahúz

kilométereken, éveken, napsütötte délutánokon át 

én elhagytalak, de te nem hagytál el engem

drága szentes

a borosta meg a gödröcske meg a mosolygóráncok meg a nevetés és a kávék, az arany marlboro, villamos, hév, az ördöggödör, ahol a személyzet végigkísérte a kapcsolatunkat a baráti találkozótól a tetszik-de-mi-van-ha-én-neki-nem típusú feszengéstől az egymás-mellett-ülünk-lábam-átvetve-az-övén ücsörgésig.
minden. a libegő, vagy mi is az, á, megvan, sikló, én sosem voltam tisztában ezekkel a valamikkel és annyira ingatag az egész, és a budai vár és a fények, mert azok mindig, a fények...! 

a reggelek, a rohanás, a napfény-napszemüveg, tea, zene, nagyon sok zene, te miben vagy a legjobb? én önmagamban vagyok a legjobb, feleltem, és tűnődve néztem a félig lebontottjégpályát.

én abban vagyok a legjobb, hogy én én vagyok. és így ennyi.
tudod, vannak azok a napok, amikor nem bírok felkelni az ágyból. nincs kedvem az élethez. az életnek sincs kedve hozzám. akkor meg minek egymást fárasztani? de ezeket mostanában kikerülöm. az ilyen napok biztosan egy nagy dobozban ücsörögnek és várják, hogy valamikor kitörhessenek és rátelepedjenek az emberek életére.

ez az egész más. én bldog vagyok és nevetek és szeretek és értelmét látom, és nem is kell ennél több. ezt majd neked is el fogom egyszer mondani rendesen, hogy értsd is, bár te állítólag azt szereted bennem, hogy én fura vagyok, pedig kikértem magamanak, én teljesen normális vagyok! - hörögtem neked felháborodva. hát de mindegy. akkoe fura vagyok. én vinnélek mindenhova magammal, hogy mindig a közelemben lehess és ha felhúzom maga, akkormegnyugtass vagy megnevettes, vagy ha ok nélkül hisztizem, akkor leállíts. most is vonatozok majd kirsztihez hétvégére, és annyira jó lesz, várom már a vörös üstökét. nekünk hónapfordulónk lesz, ábel és eszter, eszter és ábel. mi. így ketten.

hát szia.

az első nap, amikor nem fázik a lábam a horgolt harisnyában.

cigarettafüst száll fel az ablak előtt.

és mi beszélgetünk a cirkuszról. látom a fényeket.

ischler a büfében; baglyos gyűrű; tívíszeksön és born apánk lelkes adakozása a lecsúszott macskáslány felé; napsütés; tejeskávé; műfaji ismeretek; ez a szakma ilyen; ádám kinyomtatott gyártási tervei; a fekete falak a stúdióban; rózsás ruha; fanni szinopszisa; ötlet, elképzelés, álom, megvalósulás; telefon; film; kócos szempillák; kandeláberek; kovácsoltvas ablakrácsok; rózsa utca; ábel ---

azt hiszem, én mégis szeretlek, butapest;

ma beszéltem pár szót marlboro mannel.

nem rogál.

de rogál.